„Az életet csak visszatekintve lehet megérteni; de előre kell élni.” — Søren Kierkegaard
Ha egy érdekelt fél nem hisz a projektben – és ezt nem is mondja ki nyíltan –, akkor végül passzív módon szabotálja azt: késlelteti a döntéseket, nem osztja meg a fontos információkat, és bizalmatlanságot kelt a csapatban.
És ez nem csak kimerítő… hanem tönkre is teheti a projekteket és a kapcsolatokat.
Mert nem elég csak igent mondani.
A komplex projektekben a valódi kockázat ritkán a számokban rejlik: hanem azokban az emberekben, akik igent mondanak, még akkor is, ha túl későn jövünk rá, hogy valójában nemet kellett volna mondaniuk.
A mi esetünkben – amikor csak akkor kapunk fizetést, ha a projekteket sikeresen lezárjuk – még fontosabb, hogy időben felismerjük ezeket a „nem”-eket.
És elgondolkodom: mi áll ezeknek az „igeneknek” a hátterében, amelyek valójában „nemek”? Többek között az alábbi okok jutnak eszembe:
🔹Információt akarnak szerezni anélkül, hogy elköteleznék magukat.
🔹Attól tartanak, hogy jobb eredményeket érünk el, mint ők.
🔹Nem akarnak szembesülni a szervezeten belüli döntésekkel.
🔹Megpróbálják elhárítani a felelősséget anélkül, hogy ezt közvetlenül kimondanák.
Bár Kierkegaard idézete helytálló, úgy vélem, hogy az igazi kihívás abban rejlik, hogyan tudunk továbblépni:
🔹Hogyan teremtsünk olyan tereket, ahol a kétségeket időben kifejezhetjük?
🔹Hogyan tanulhatjuk meg jobban értelmezni azokat az „igeneket”, amelyek valójában nem is igent jelentenek?
Mert végső soron az a legértékesebb dolog, amit elveszítünk, ha nincs egyértelműség… az az idő. És senki – sem az egyének, sem a vállalatok – nem engedheti meg magának, hogy ezt pazarolja.
